Képfényező blog

Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Flower

Lia & Manó

Kicsit különleges év az idei: a csapat nagy része babázik, és így az idei nyarat kihagyja – de engem (Attila) is csak néhány esküvőre engedtek el a gyerekek. Elsőként Lia és Manó esküvőjére, így az ő képeik következnek most: kezdhettük volna a jegyesfotózás képeivel (az oldtimer 240-es gyorsan be is húzná az első szimpátia-pontot), de erre visszatérünk majd hamarosan. Könnyű volt ugyanis megszeretni őket, és nem csak a Skandinávia-Volvo-for-life vonalon haladva – de a közös pontok nyilván sokat segítettek, hogy hamar megtaláljuk a hangot (az alábbi képek szinte nálunk is készülhettek volna):

Esküvői fotósnak lenni többek között azért jó és érdekes, mert olyan emberek engednek közel magukhoz, akikkel különben valószínűleg nem is találkoznék. Ezt nem lehet megszokni, minden alkalommal meglep, amikor benne találom magam. Fontos belépő ehhez, hogy meg tudjam szeretni azokat az embereket, akik között vagyok, mert így sokkal könnyebb megérteni, ráhangolódni mindarra, ami a szemem előtt történik. Ezért is fontos az a néhány találkozás-beszélgetés az esküvő előtt, ezért keresem azt, hogy kit mi és miért fog meg, és ezért figyelek nagyon arra is, kik és hogyan veszik körül ezt a két embert az esküvőn. Ha jól sikerült, a lentebbi diavetítésben talán Lia és Manó is talál olyat, amit eddig észre sem vett. :)

Néhány kedvenc képünk (kattintásra nagyobbra is nőnek ám!):

 

Lia & Manó – első látásra…

Családi okok miatt (csökken az átlagéletkor :) ) az idei év a szokásosnál visszafogottabb lesz a Képfényező háza táján, de azért nem maradunk egészen esküvők nélkül. Következzen is az előzetes az idei első esküvőről – Lia és Manó főszereplésével. :)

 

Dalma & Zoli

Volt egy pont az év során, amikor úgy éreztük, hogy elértük a határainkat, több esküvőt már nem fogunk elvállalni. És nem sokkal utána érkezett egy kérdés: Balaton-felvidék, Szent György-hegy, október vége, ősz, … és akkor a Lengyel-kápolnáról még nem is tudtunk (ők sem). Ennek nem tudtunk ellenállni: a környezet illetően ennél jobban nem szeretünk semmit.

Ráadásul szép lassan, lépésről lépésre kiderült, hogy nem csak a környezet lesz szerethető. Az első fontos lépés volt, amikor kiderült a beszélgetés közben, hogy lesz templomi szertartás, mitöbb ez fontos.

Aztán ellátogattunk a környékre, először a jegyesfotózás kedvéért. Mit is mondhatnék: az idei év egyik csúcspontja volt, rögtön a tavasz kezdetén – hálásak lehetünk, parádés fényeket is kaptunk ajándékba, de Dalmáék is hozzátették, ami rajtuk múlott. Felmásztak… mit felmásztak, igazából mi kapaszkodtunk Dalma után, aki a szélben úszó kis fehér ruhában csak úgy suhant felfelé a Csobánc tetejére. Én pedig csak néztem és fényképeztem őket – és már láttam, hogy jó lesz. :)

Aztán eljött az esküvő napja is. Testvérek, akiket egy szempillantás alatt meg lehetett győzni, hogy ugorjunk ki a faházakból az őszi napsütésbe készülődni. Szülők, akik aggódó és párás tekintettel kísérték Dalmát és Zolit – keressétek csak az arcokat a diavetítésben, jó lesz. Barátok, akik igazi fieszta-hangulatot varázsoltak az éjszakában. Kiderült, hogy minden szempontból jó helyre jöttünk. :)

Ezek az igazán fontos dolgok, de azért a fotósnak van még más is, ami számít. Az Ősz. A színek, a kissé párás-fátyolos fény, a napfény, amiért oly hálásak vagyunk… amitől a Balaton-felvidék talán legszebb barokk temploma, Szigliget sziluettje, és a színes szőlők is legszebb arcukat mutatták fel.

Egy szó mint száz: szerettük nagyon. Minden évet így szeretnék befejezni ezentúl. :)
Fogadjátok szeretettel a diavetítést (külön köszönjük Dalmáéknak a kiváló zene-ajánlatokat is) – nekem hosszú idő óta a kedvencem. Az ide utolsó esküvős bejegyzést pedig egy válogatás zárja a legjobbnak vélt képeinkből:

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám!

Anikó & Imi

A sárospataki jegyesfotózás után Anikó és Imi esküvőjére nem kellett messzire utaznunk, hiszen egy debreceni helyszínen volt. Az időjárásra nem lehetett panaszunk, hiszen nagyon kellemes, az őszt meghazudtoló meleg volt aznap. Anikó készülődése után ki is használtuk a jó időt és a gyönyörű őszi színeket, így sikerült néhány szép menyasszonyi portrét készítenünk a Nagyerdőn.

Az esküvőnek nem más, mint Debrecen legpatinásabb temploma a Szent Anna székesegyház adott otthont. A szertartás után kicsit izgultunk, hogy sikerül-e tartanunk magunkat a programhoz, és elcsípjük-e a kreatív fotózásnak helyszínt adó Zeleméri Templomromnál a lemenő nap utolsó sugarait, de szerencsére még épp időben értünk oda, így a nap legjobb fényeit használhattuk a páros fotók elkészítéséhez.

Ezek után már nem volt más hátra, mint a hivatalos programok után átadni magunkat a lakodalom forgatagának. Egy igazi magyar esküvőben vettünk részt, ékesszólású vőféllyel, és rengeteg hegedűszóval. Más feladatunk nem is volt, mint megörökíteni a lagzi pillanatait. Számomra nagyon emlékezetes maradt, ahogy a két örömanya egymásba kapaszkodva figyelte az ifjú pár első közös táncát, örültem, hogy pont előttem volt egy fényképezőgép, így talán senki nem vette észre a szememben csillogó könnyeket.

Ezek után következzen a diavetítés, majd a kedvenc fotóinkból egy válogatás.

Helga & Sanyi

Helga és Sanyi személyében egy nagyon kedves párt ismertünk meg. Október elején, a még javában tomboló őszi nyárban tartották esküvőjüket Szentesen. Korábban még sosem jártam ebben a városban, de mostantól mindig Helga és Sanyi fog róla eszembe jutni. Engedjétek meg, hogy bemutassam csapatunk legújabb tagját, a Képfényezőt még magasabb szintre emelő drónt :), itt láthattok is egy képet, melyet Ő készített.

A legtöbb párral ellentétben Helgáék nem szerették volna, ha a készülődés pillanatairól is készülnek fényképek, így az esküvő napján csak délután kezdődött számunkra a munka. A szertartás után egyből a vacsora helyszínére érkeztünk, hiszen a kreatív fotózásra Attilával már korábban sor került. Nem volt más dolgunk, mint megörökíteni az eseményeket a szertartástól kezdve a fergeteges buli tetőpontjáig. Nem volt itt hiány meghatódott örömkönnyekből és őrült, erezdelahajamat partyból sem. Nagyon jól éreztük magunkat, és máskor is szívesen visszatérünk Szentesre.

(* innentől Attila): amíg a kreatív fotózásnak helyszínt adó tóalmási kastélyhoz autóztunk, elég sok időnk volt beszélgetni. Eközben igen sok közös pont kiderült – Helga hasonló kutatói pályán játszik, mint én szűk 10 évig (amúgy nagyjából a szomszéd épületben), Sándor pedig egészen hasonló informatikai pályán mozog, mint én az utóbbi években. Aztán ahogy beszélgettünk a világ különféle dolgairól, kiderült, hogy igen sok mindenről hasonlóan gondolkodunk – és ez nem is lepett meg igazán. Nem tudom megmondani, mi az oka, hol vagyunk benne mi magunk a képeinkben – de évek óta a legtöbb esetben olyan párok találnak meg minket, akikkel sok fontos dologról elég hasonlóan gondolkodunk… és ez nagyban megkönnyíti a munkánkat is.

Van viszont egy terület, ahol nagyon különbözőek vagyunk: a táncparkett. És ez jót tett az estének… :) Kicsit szinte váratlan is volt, hogy milyen lendülettel vetette magát a buliba Helga és Sanyi – és amikor a buli tetőfokán talpig menyecskében és újemberben, két tűzpiros boxkesztyűvel befutottak, már olyan tűzbe jött értük a közönség, hogy ahhoz képest bármely ökölvívógála elbújhatott volna. :)

Végül, még a diavetítés előtt ki kell emelnem a kedvenc pillanatomat – egy, nagyjából láthatatlanul maradt jelenetet. A nyitótánc előtt igyekeztem keresni egy pontot magamnak úgy, hogy a násznéppel szemben helyezkedjek el – általában kerem ilyenkor az embereket a háttérben (még akkor is, ha a koreográfiát nem feltétlen “szemből” látom). Sokszor olyan jók az arcok… de most, ahogy a nagyikat néztem-néztem, egy időre fényképezni is elfelejtettem. Nem tudom pontosan, mi minden juthatott eszükbe, de a végén egymás vállán törölgették a könnyeiket.

A többit már hagyjuk meg a diavetítésnek, és a lentebb összeválogatott kedvenc képeinknek (érdemes átpörgetni, néhány jó arcot fogtok még találni). :)

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)