A(z) ‘Ősz’ címszóval jelölt bejegyzések:
Dóri & Tomi
Volt ezen az esküvőn két ember, akiket kicsit talán irigyelek is, és mindenképpen felnézek rájuk – biztosan kellettek ahhoz, hogy ennyire jó legyen ebbe a családba becsöppenni. :) Nem ez volt az első alkalom, hogy egy esküvőn jártam Dóriék családjában, és már azt a kb. 7 évvel ezelőtti blogbejegyzést is azzal indítottam, hogy jól éreztem magam ott a sok testvér között. Most is ez jutott először eszembe, amikor elkezdtem a gondolataimat összeszedni… végtelenül kedves pillanatok és jelenetek voltak ezek, egyszerűen olyan volt a légkör, amit ritkán érzek.
ű
A második, amit kiemelnék, Dóri és Tomi vagánysága: mert az, hogy valaki az esküvője napján nem valamiféle lelki összeomláson megy keresztül az eső miatt, már önmagában menő. De hogy az esőt észre sem véve induljanak neki az arborétumnak a fotózásért (“hiszen van esernyőnk”), arra már egy esőben született és felnőtt norvég vagy breton legény és leány is elismerően csettintene. Igyekeztem hát felnőni a feladathoz, és az esőt (és sarat) láthatatlanná téve az amúgy szépséges őszi színeket hazahozni:
Mivel Kálmán bácsitól azt tanultuk, hogy két gondolat kevés, négy pedig már sok; harmadikként és utoljára pedig annyit szeretnék kérni, hogy aki idáig eljutott, és mindjárt elkezdeni a képeket és a diavetítést nézegetni, az egy valamire figyeljen még nagyon: a templomban az arcokra. Mert ez végre egy olyan templomi szertartás volt, ami telve volt élettel. Nem bohóckodással, hanem örömmel. Amibe belefért a gyerekek legjobb olasz filmeket idéző bevonulása az elején; az igehirdetés közben is élő arcok és sokféle érzelem éppúgy, mint a fogadalomtételkor a háttérben imádkozó szülők és család (ez éppen az a háttér, ami az első bekezdésben írottakhoz oly sokat adhat Dóriéknak is a jövőben).
Nézzétek hát a diavetítést vagy a kedvenc képeimet lentebb; mindenhol csak az arcokra, tekintetekre figyeljetek, egy élmény lesz! :)
A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)
Naómi & Tamás
A továbbolvasás előtt szeretnék megkérni mindenkit, hogy gondolkodjon el azon, milyen esküvőt szeretne – és írjon fel egy papírra öt kulcsszót (akinek már volt esküvője, az is felírhatja, hogy ma mit gondolna a legfontosabbnak). Akinek van kedve, hozzászólásként is beírhatja lentebb. :)
Jó volna látni valamiféle statisztikát, hogy egyes szavak milyen gyakran szerepelnek – mindenesetre azt hiszem, hogy bár talán nem lenne egészen toplistás, a “meghitt” és a “bensőséges” szavak azért elő-előkerülnének. Az oda vezető utat mégis sokszor rossz helyen keressük, azt hiszem. Pedig tulajdonképpen két képben benne van minden, ami Naómi és Tamás esküvőjét nehezen feledhetővé tette a számunkra – és ezek egyike sem igényel komoly szervezést vagy logisztikát… viszont kiderül, hogy egy esküvő mikor lesz bensőséges és meghitt. Például a nagy szeretettel, és kézzel egymásnak megírt levelektől, és attól, hogy ezen a napon is időt akartak és tudtak szánni arra, hogy kicseréljék, elolvassák, és jobban értsék, mit jelent mindez a másiknak, mit érez most. Másrészt, az talán nem véletlen, hogy a meghitt szavunkban ott bújik meg a hit. Az a hit, ami nem ül ugyan a kirakatba és nem tolakodik, de odafigyelő ember számára nyilvánvalóan áthat mindent, amibe ők ketten (és a család) belekeverednek. Egészen kis nüanszokból is meglátszik ám, amikor az imádság nem szertartás, hanem az élet megszokott része…
Volt persze sok más szép élményünk is ezen a napon – még mielőtt valaki azt hinné, hogy a megható, torkunkba gombócot növesztő pillanatok kizárnák a sok mosolyt, ölelést, vidámságot és mókázást. És persze ezúton is köszönjük a lehetőséget, az Operaházban fotózni mindig különleges élmény. Amiért pedig különösen is hálásak vagyunk: elméletileg egy esős napot a fotós külön csapásként kellene megéljen, de ez olyan nap volt, hogy legalább háromszor kezdett el esni, és ugyanennyiszer éltük át, hogy eláll – majd kisüt a nap. És azok a pillanatok, amikor a napfény elkezdi szétnyitni a párát, egészen gyönyörű fényeket hoznak. :)
Van még sok-sok kedvenc képünk a bejegyzés végén, lapozzgassátok bátran – de elsőként hadd ajánljuk figyelmetekbe a diavetítést: szándékaink szerint segít újra átélni ezt a szép őszi napot. :)
A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)
Nóri
Folytatjuk őszi portré sorozatunkat, ezúttal Nóri képeivel. :)
Azt hiszem, sikerült eltalálni a “körítést” is: megfelelően színes és napfényes volt a környezet is… márpedig ha valakinek, akkor Nórinak kijárt. Egyszerűen szoktuk úgy fogalmazni, hogy X-nek vagy Y-nak ma jó / rossz kedve van – pedig ennél többről van szó: igazából van, amikor valami felszabadult vidámság ragad át valakiről a környezetére, és van, amikor éppen nem (és így nem csak a saját jó/rossz kedvünkről van szó, hanem valahogy a társaságról). Bár erről sosem vezettem statisztikát, azt hiszem, Nóri egyike azoknak a barátainknak, akiket talán a leggyakrabban találunk jókedv-átragasztós állapotban. Úgyhogy ez napfényes őszi délután az hiszem, jobban illik most ide, mint egy ködös-esős novemberi fekete-fehér képsorozat… :)
Őszi reggel
Mint azt korábban említettem, kicsit tudatosabb lépésekkel is elindultunk a portréfotózás területe felé – ennek újabb lépcsője volt Réka, Sziszi és Zsófi néhány itt látható fényképe. Egészen gyönyörű őszi reggelt fogtunk ki, némi párával, őszi színpompával és beszűrődő napfénnyel. A “miért szeretem az őszt?” c. kérdésre ezentúl ezzel a néhány képpel fogok válaszolni. :)
Én magam is kíváncsian vártam, hogy vajon segíti vagy megnehezíti a dolgom, hogy együtt jöttek hárman – egyrészt jó lehet, mert könnyebb feloldódni és természetesen viselkedni, ha a három barátnő együtt van; másrészt szokatlan, hogy három emberre egyszerre próbálok figyelni. A közös képek aranyosak lettek, a természetes zavar tényleg gyorsan feloldódott, úgyhogy tulajdonképp jó ötlet volt – de tény, hogy kicsit “felületesebb” így az egyikükre vagy másikukra eső figyelem. Ha egyszer még a tavaszi virágok meghoznák a kedvet néhány fényképhez, lehet, hogy megpróbálhatnánk kiscsoport nélkül is… :)
Eszter
Valójában az elmúlt évek során rengeteg portréfotót készítettünk – de ezek általában egy-egy fotóriportba vagy esküvői fotósorozatba “rejtve” jelentek meg. Pedig a lényegen nem sokat változtat: embereket fényképeztünk, és amennyire lehet, törekedtünk arra, hogy egy-egy kép minél többet mondjon el a fotón szereplőkről (talán még olyat is, ami első ránézésre nem feltűnő/látható).
Most ősszel érett meg az elhatározás, hogy néha kifejezetten azzal a céllal is elővegyem a fényképezőgépet, hogy esküvőktől, jegyesfotózásoktól és riportoktól függetlenül portrékat készítsek. Embereket fényképezzek, és persze első sorban megpróbáljam megmutatni, mi mindenért szerethetőek. Mióta fényképezőgép van a kezemben, ezt teszem, és valójában az “ember” a közös pont a legtöbb képben, amit készítettem, úgyhogy itt volt az ideje, hogy a közös pontig egyszerűsítsem a célt. :)
Persze valahányszor az ember kicsit új területekre téved, mindig jó valamilyen könnyítéssel kezdeni. Most annyi előnyt engedtem meg magamnak, hogy először az ismerőseinket kezdtem fényképezni – ami előny, mert hosszas közös kávézások nélkül is tudok már róluk sok mindent, és legalább egy kis papírra magamnak fel tudom írni, hogy mit szeretnék róluk megmutatni, miért szeretjük őket, mi az, ami hozzájuk tartozik és rájuk jellemző.
Az új irányba tett első lépések között néhány képet összeválogattam Eszterről. Ha a képek elég jól sikerültek, akkor felesleges leírni, hogy a legapróbb részletekig megmutatkozó igényességéért, és sok más egyéb mellett például az egyszerre több érzékszervünket meggyőző konyhai varázslataiért szeretjük. :)