Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Ha tömören akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy életem egyik legjobb fotózásán vagyok túl. :)

A Magyar BalettSzínház Gödöllő társulatánál töltött néhány hónapot egy spanyol lány (Cristina Porres Morrmeneo), május közepéig – és egyszer csak kitaláltuk, hogy mielőtt hazamegy, csinálhatnánk pár fotót itt Budapesten, ahol felismerhető a környezet, látszik hogy hőn szeretett fővárosunkban van – és afféle portré-szerűségként a képekből az is kiderül, hogy ő ide táncolni jött. :)

Aztán lett belőle más egyéb is, de először felballagtunk a Halászbástyához – itt a közvetlen környezet is szép, a háttér panorámája is látványos, és amolyan képeslaposan budapesti (Parlament, Duna-part…). Nade, nem ért végett itt a történet…

Néhány héttel előtte volt egy előadásuk a Művészetek Palotájában (Bolero, Déja vu, Carmen), ráadásul szeretem is az épületet nagyon (a belső tere a legjobb, amit eddig itthon találtam) – így merült fel, hogy akár oda is mehetnénk. Felhívtam őket telefonon, mondtam, hogy mit szeretnénk – nagyon készségesek voltak, a fotózási engedélyt megkaptuk; ezúton is köszönet érte a MűPa-nak.

A hely pedig több szempontból is szuper volt: béke, csend, nyugalom, turisták tömegei nélkül. Ráadásul volt hely nyugodtan átöltözni, lehetőség és idő gondolkozni, ötletelni – élmény volt, no. Ez előtt sosem dolgoztam még olyan “modellel”, aki láthatóan akarta az egészet, gondolkozott rajta, törte a fejét, hogy mit és hogyan csináljunk, ötletei voltak, stb… végre igazán azt éreztem, hogy ez közös munka.

A közreműködésért köszönet Cristina Porres Mormeneo-nak, a helyszínért és a fotózási lehetőség biztosításáért pedig a Művészetek Palotájának.

(És: ha te is táncos vagy, és lenne kedved hasonlóhoz… keress meg bátran. :) )

Tegnap írtam már a Magyar Balett Színház legutóbbi előadásáról, mitöbb, a Carmen képeit itt is láthatta mindenki. Mozgalmas, színes, lendületes… látványos. Milyen is lehetne? Mégiscsak Carmen… :)

Persze egy ilyen egész estés műsor akkor igazán szép és kerek, ha nem csupán ennyiből áll. Mert azt még az egyszeri zeneszerzőbe is belenevelik a zeneszerző-képzőben, hogy tisztességes zenemű legalább 3 tételből áll: a tempósabb első és utolsó tétel közé kerül egy halkabb, csendesebb.

Megvolt ez most is – akárcsak legutóbb: akkor a Curriculum Vitae duettje, most pedig a “Déja vu” c. duett (illetve a leírás szerint “kvartett”) töltötte be ezt a szerepet. A zene az első hangtól kezdve rögtön megszerettette velem – mert Yann Tiersen a világ egyik legkedvesebb, legszeretreméltóbb filmjének, az Amélie-nek zenéjét jegyzi, és a Déja vu dallamvilága sok helyütt nemhogy hasonlít a filmre, de egy az egyben kölcsönöz részleteket.

És ezt nagyon jól is teszi. Svidró Viktor és Linda Schneiderová tánca szép is, látványos is – és számomra a legtöbb kedvességet, szeretetet hordozta a látottak között.

Persze ne legyünk igazságtalanok, a Carmen és a Bolero nem is egészen erről szól… :)

Szereposztás, miegymás:

Déjà-vu

Zene: Yann Tiersen (Le Phare)
Betanító balettmester: Václav Janeček
Koreográfus-asszisztens: Kéri Nagy Béla
Rendező-koreográfus: Petr Zuska
Nő: Linda Schneiderová / Bogdan Petronela
Férfi: Svidró Viktor / Zaka Tamás

Kvartett nőre, férfira, székre és asztalra.
Egy rajzolat két ember közt, tele gyengéd dialógussal, feszült némasággal, egymásba olvadó és egymást taszító viszonyokkal.
Egy kapcsolat, mely tele meneküléssel és a vágyakhoz való visszatéréssel, és kérdésekkel – ki van mellettem és ki vagyok én…

Az előző két bejegyzésben már emlegetett előadás harmadik (eddig hiányzó) eleme volt a Maurice Ravel Bolero-ja.

Amiről a próbák közben beszélgetve megtudtam ezt-azt. Többek között hogy állítólag Ravel az egész darabot egy kávézó teraszán írta, figyelve egy hajó közeledtét a tengeren. Ennek köszönhető az egészet végigkísérő crescendo, a folyamatos erősödés. És mire odaért a hajó, a lényeg már készen is volt.

Aztán persze nem elhanyagolható tényező, hogy egy híres táncosnő felkérésére, az ő számára írta a darabot – és egyesek szerint az egész egy nagy khm… szerelmi együttlétről szól. Ez az értelmezés, hangulat semmiképp nem áll messze a zenétől, és így az előadástól sem – a ruhák, színek, a mozdulatok mind magukban hordoznak valamit ebből.

Zene: Maurice Ravel
Koreográfus-asszisztens: Linda Schneiderová
Rendező-koreográfus: Egerházi Attila
Előadják: Bogdan Petronela, Szirmai Irén, Christina Porres Mormeneo, Bitó Sándor, Kéri Nagy Béla, Zaka Tamás

Jó két héttel ezelőtt jártam már a Magyar Balett Színház előadásán a Nemzeti Táncszínházban, most (III. 18.) ismét megnéztem őket.

Azóta picit még finomodott a játék, de az új darab, a “Csillám és por” továbbra is változatos, sokszínű, lendületes tánc.

A kezdő jelenetsorban picit a saját hétköznapjainkra is ismerhetünk: kávé, telefon – utána pedig “főhősünk” szép lassan átalakul, átöltözik, különböző jelenetekbe kerül.

Ezek közül még mindig az a latinos hangulatú, lendületű részlet a kedvencem, ahol továbbra is szinte reménytelen fotózni, mert nagyon nincs fény. :)

Viszont szinte felüdülés volt elővenni a D70s-t, és a szinte észrevehetetlen zárhanggal fotózni. Az előadás első felén egy Mamiya 645-öst használtam – életemben először egy középformátumú gépet. No, az mint egy ágyúdörej. Nem is nagyon mertem az expógombot nyomogatni… :) A 6×4.5 cm-es mattüveg viszont valami hihetetlen keresőképet ad: a tüköraknán keresztül az igazi élmény, így jobban látni az előadást, mint szabad szemmel… :) Node, azok a képek majd egy másik bejegyzésben, ha visszaérnek a laborból… Ilford Delta 3200 lesz majd. Kíváncsian várom.

Addig is, a “Csillám és por” képekben itt.

Írtam a múltkor, hogy volt az előadásnak egy rövidke, pár perces része “Curriculum Vitae” címmel – és ez kedves és egyszerű története, bájos előadásmódja miatt rögtön a kedvencünk lett.

Megérkezett azóta a laborból az az egy tekercs film, amit aznap ellőttem – merthogy, a fény hiányára való tekintettel digitális fénykép nem nagyon készült. A film (Kodak T-Max P3200) meg szemcsés ugyan, nem is picit, de majd papíron kiderül, mit tud…

A lényeg viszont az előadás, és ez úgy, ahogy látszik. Linda Schneiderová és Kéri Nagy Béla duettje mesél az egymásra találásról, a szerelemről és annak gyümölcséről – érthetően, egyszerűen, szeretnivalóan: