Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Napraforgó, végtelen Alföld, gémeskút, fehérre meszelt falú öreg református templom, a hegedűszót hallgatva felszabadult örömmel a port tánccal felverő násznép… úgy érzem, Petőfi Sándorunk is jól érezte volna magát. Lehetne persze mindezekről hosszabban is beszélni, de nézzétek inkább a diavetítést – annak az a dolga, hogy meséljen helyettünk is. :)

És talán még valamit kiemelnénk szóban, mert a fényképnek nincs hangja. És ez persze ismét nehéz, mert zenészeket, vagy legalábbis a zene iránt érzékeny lélekkel rendelkező embereket fényképezni kihívás. Reméljük azért, hogy hangfelvétel nélkül is érezni valamit, legalább az arcokon, amikor az a sok-sok, többféle kórushoz tartozó barát énekelt Anitáéknak. Emellett volt egy pillanat, amikor hosszú vívódás után is alig-alig mertük megnyomni az exponálógombot: amikor visszamentünk a templomba, és Csabáék kiterítették elénk azt a gyönyörű, szüleiknek (is) szóló ének-orgona duettet. Talán ismeri más is az érzést, amikor olyan csönd lesz, hogy még a légy is leszáll megpihenni… mi pedig csak hallgattuk, néztük őket, a fényképezőgép gombjára tapadt az ujjunk, és alig mertük lenyomni. Talán Eszter képe a fogadtatásról és a szülőkről mesél azért valamit. :)

A diavetítés zeneválasztása éppen ezért nem véletlen: évek óta tartogattuk, félre volt téve, és a megfelelő alkalmat vártuk – ami most elérkezett, ez az esküvői áldás Anitánál és Csabánál a legjobb helyen lesz. :)

A felvillantott pillanatképek mellett magunkkal hoztunk még valamit. Találkoztunk egy nagymamával, akinek igazából egy rövidke találkozás és szűk 10 perc beszélgetés elég volt ahhoz, hogy évekre nyomot hagyjon bennünk. Bár szeretnénk, ha mindent el tudnánk mesélni néhány fényképpel, ehhez talán kevés lesz. Amikor Csabáék mondták, hogy “volna még egy fotózási helyszín: a nagymamánál szép, régi berendezés van”, akkor nem értettük meg, mit fogunk igazából ott találni. Nem a régi berendezésért kellett nekünk odamenni (bár az is aranyos volt, ahogy elnéző mosollyal simított végig a “majdnem nagymamakorú” konyhaszekrényen, mondván: ez már újabb…) – de az a légkör, ami abban 10-15 percben körülvett minket, az igazi, bölcs, Istent ismerő nagyszüleink hangja és mosolya volt. No, ezért már érdemes volt odamenni.

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!

Az ember az iskolában tanultak szerint összesen ötféle érzékszervvel indul neki a világnak. Aztán ahogy telnek-múlnak az évek, jó esetben különféle olyan dolgokra is érzékeny lesz, amiket pusztán a látás, hallás révén nem venne észre, nem értene meg. Szép lassan mi is így kezdtük el felfedezni és megszeretni az élet azon részeit, amik nem (csak) azért okoznak örömet, mert szemünknek szépek, hanem valahogy másként is. Egy ünnep, különösen egy esküvő  sok olyan momentumot hoz,  amik a lelki, emberi hátterük miatt szépek. Ezt persze észreveszi más is, nem kell ehhez fényképezőgép (bár segít, rászoktatott hogy minden apró rezdülésre, és a látható dolgok mögöttes mondanivalójára is figyeljünk). Az igazi kihívás még is az, hogy végül csupán fényképekkel, a szemnek meséljük el azt, ami több az első ránézésre láthatónál.

Filozófiai mélységekbe azért nem merülnék… de mindez most, Helga és Dani esküvője kapcsán eszembe jutott. Ha a képeket nézve rájöttök, hogy miért – akkor sikerült úgy fotózni, ahogy mindig szeretnénk. Aki ott volt, az nyilván érezte azt a sokféle kapcsolatot, ami a képeken szereplő embereket összefűzni. Ha ők maguk a képekre nézve is látják ezt, akkor nem sikerült rosszul. Ha az is megérez belőle valamit, aki nem volt ott, akkor talán jónak is nevezhetjük. Innentől döntse el mindenki maga, mindenesetre mi igyekeztünk, hálásak vagyunk, hogy ott lehettünk egy szívet-lelket melengető esküvőn, olyan emberekkel együtt, akik között jó lenni.

Az alábbi diavetítésből kiderül, hogy láttuk mi Helga és Dani esküvőjét, fogadjátok szeretettel!

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!

Külön köszönet a Képfényező csapat harmadik tagjának, Julinak a rengeteg segítségért!

Kata és Michael esküvőjére életünk legkalandosabb jegyesfotózásával készültünk, úgyhogy már kíváncsian vártuk, mi következhet ezután… Az élet pedig remek filmrendező: a nap tanítani való ívet kapott. A ködös-párás hajnali Duna-part nyugodt csendjétől az esti, húrokat tépő buliig igen széles spektrumon játszhattunk. :)

Megkaptunk mindent, amit egy esküvői nap adhat: elhúzódó készülődés a menyasszonynál, a már-már felbukkanó kapkodást és idegességet hibátlanul kezelő vőlegény, csendes és bensőséges percek az arborétum hatalmas fái alatt (közben a háttérzenét a száztagú szúnyogzenekar szolgáltatja). Ünnepélyes pillanatok a templomban, a pár nyakába boruló barátok-rokonok utána, majd a polgári szertartás, délutáni napfény, könnyeit törölgető örömanya… gyorsan még néhány kép a lemenő nap utolsó sugaraival – és este a BULI. Csupa nagy betűvel, mert ilyet még nem láttunk: a “Smoke on the water” (!) refrénjénél a táncparkett közepén hanyatt dőlve a húrokat tépő basszgitáros; hasonló átéléssel léggitározó vőlegény, az áramszünet alatt az egyetlen megmaradt hangszer, a dob vezetésével kórusban éneklő násznép… leírhatatlan. :)

Megpróbáltuk mindezt (és sok más apró részletet) a diavetítésbe sűríteni, fogadjátok szeretettel! :)

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!

-> a képeket is végig lehet kattintani, úgy kicsit nagyobbra nőnek... :)

Szeretnénk egy nagy felkiáltójelet tűzni e mellé a bejegyzés mellé. Mert már-már a karácsonyi ajándékit bontogató gyerek izgatottságával készültünk erre a fotózásra… régóta dédelgetett, és nehezen kivitelezhető tervünk volt, és most végre valóra vált. Szeretjük Budapestet, mert egy kiemelkedően szép város. Főleg, ha a legszebb arcát nézzük: a várost keresztülszelő folyót, és a gyönyörű esti világítást – rég óta szerettünk volna egy esti/éjszakai fotózást itt, a Duna partján. Csak a megfelelő alkalmat kerestük hozzá, és most eljött ez is. :)

Ahogy már az esküvő képeinél említettük: Nóriékkal a levelezés úgy kezdődött, hogy ők valójában nem is magára az esküvőre, hanem egy külön fotózásra hívtak minket. A második-harmadik levél után rájöttünk, hogy komolyan gondolják: “és igen bevállalunk bármilyen helyszínt” – ilyet fotósnak mondani pedig veszélyes… :)  Ekkor kezdtünk el mi is komolyan gondolkozni, és aztán hosszú beszélgetés után érkeztünk meg az éjjeli fényekhez és a Duna-parthoz. Volt még néhány kifejezetten jó és izgalmas ötlet, például a gőzös is így került elő az esküvő napján – és talán még a jövőre is hagytunk valamit…  :)

Meg kellett küzdeni ezekért a képekért, hálásak is vagyunk érte mindenkinek. Nórinak és Ádámnak, hogy az esküvő után két nappal ismét öröm volt fényképezni őket, szépek és fesztelenek tudtak lenni; köszönjük a velük érkező háromfős “mosoly & világítás különítménynek”, hogy beragyogták az estét :), köszönet Szipli Tamásnak a csodalámpáért, és nem utolsósorban az Istennek a jó időért (a Lánchídról már láttunk a Budapesttől délre villámló, de minket elkerülő vihart).

Következzenek hát a képek, amikre régóta vágytunk:

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!

-> a képeket is végig lehet kattintani, úgy kicsit nagyobbra nőnek... :)

Már az első levélváltáskor tudtuk, hogy Nórival és Ádámmal jó dolgunk lesz. Úgy kezdődött minden, hogy nem is magára az esküvőre hívtak minket, hanem egy jól átgondolt kreatív fotózásra. Mint az rövidesen kiderül, erről nem is feledkeztük el (sőt: a jövő évi pályázati anyagunk egy részét alighanem velük készítettük el :) ) – de a további levelezés majd beszélgetés közben kiderült, hogy nem csak a fotózásról gondolkodnak hozzánk hasonlóan… és valahogy úgy alakult, hogy végül ott találtuk magunkat az esküvőn is, Gyöngyösön, egy szaharai meleget idéző péntek délutánon. :)

Magunk sem feltétlen tudjuk, hogyan történik, de vannak néha napok, amikor minden jól alakul, még azok a dolgok is, amire nem készülhettünk előre. És ez most egy ilyen esküvő volt, az elejétől kezdve: a készülődésre érkeztünk, egy első ránézésre szép, de nem túl különleges hotelszobába – ahol azután a nap iránya és az ablakok elhelyezkedése miatt egészen gyönyörű fényviszonyokkal találkoztunk. És persze meleg ide vagy oda, annak is volt valami sajátos hangulata, amint a násznéppel a füstös kis gőzösön átzötyögtünk a templomhoz – mégpedig az egyik legszebb református templomhoz, ahol eddig megfordultunk. Igazi ódon hangulatú hely volt (mintha Jókai Mórt is láttuk volna a karzaton); amit az ablakon beragyogó napfény egészen gyönyörűvé varázsolt.

Örültünk, hálásak vagyunk ennek a napnak minden öröméért és szépségéért. Igyekeztünk mindezt képeken is visszaadni, és mivel a színeset és a fekete-fehéret nem jó egészen összekeverni, szétválasztottuk: a diavetítés színes lett, ide a blogba pedig néhány kedvenc fekete-fehér képünk került. Fogadjátok szeretettel! :)

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!

-> a képeket is végig lehet kattintani, úgy kicsit nagyobbra nőnek... :)