Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Nem tehetek róla, erről az esküvőről elsőként mindig Ádám gyerekkori cimborájának vacsoránál mondott szavai fognak eszembe jutni… illetve ebből egy, a legszebb székely vicceket idéző részlete: “Ádám merre van?” – “Sétál“.
A hozzátartozó háttérinfó: Ádám valóban sétált, nagyságrendileg talán egy hónapot, és párszáz km-t. :) Az El Camino pedig sok más mellett egy fontos ismeretséget is hozott… az esküvő története valahol ott kezdődött, bár hosszú volt még az út idáig.

Egy-két napja leültem újra átválogatni a képeket, ezúttal a blogbejegyzéshez – ez általában az utolsó válogatás, így ilyenkor már jól ismerjük a képeket, és a már ismerős, többször látott képanyagból eddigre kezdenek a legfontosabb, jellemzőbb elemek kiemelkedni. Ami most feltűnt: legszívesebban csak arcképeket válogattam volna. Mert ezeket az arcokat jól esik látni. :) Nem tudnám pontosan megmagyarázni miért, de szerintem aki megnézi a vetítést, rögtön érteni fogja: vannak azok az apró részletek az arcon, amik egyértelművé teszik, ha valaki tényleg őszintén, gyermekien, szívből jövően örül – és ezek az apró vonalak most ott vannak az arcokon.

Több ez az öröm a “felhőtlen boldogság” kissé üresen csengő frázisánál. Sokkal nagyobb dolog ez az öröm annál, aki találkozott már ezekkel a “felhőkkel” is… talán még nem túl személyes, ha annyit elárulunk, hogy ezekről a fülbevalókról egész nap szerettünk volna egy jó képet készíteni, és van ennek némi köze a felhőkhöz is.

Az arcokra visszatérve még egy pillanatra: nem csak Rita és Ádám arcát jó látni, hanem a többiekét is. Őszinték az arcok… végre nem telefonokat látok mindenfelé, hanem embereket, akik átélik a történéseket, részt vesznek benne. Örülök, hogy kibírták sok-sok fényképezés nélkül – és remélem, hogy a lentebbi diavetítésben meg is találnak sok mindent abból, amire emlékezni szeretnének:

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Ha a lényeget szeretném kiemelni: jó emberek között voltunk. Világos, tiszta tekintetek, arcok mindenütt… csak a szemükbe kell nézni, és látja az ember, hogy jó helyen van. Emellett persze írhatnánk sok minden másról, szép nyári időről, búzatáblákról, szép és igényes helyszínről – mert ez mind igaz lenne, ilyen volt, és a fotósnak nyilván számít, mert könnyebb szépen dolgozni ott, ahol minden szép… és most nekünk könnyebb volt. De nem ez az oka, hogy ez a nagyon barátságos, kalapos srác, és az ő mosolygósan kedves és könnyed természetességgel szép menyasszonya a szívünkhöz nőtt, na. Persze a jegyesfotózás után már sejtettük, hogy jó helyre kerültünk… :)

Tekintetek… amikben ott van minden, amiért szeretek esküvőkre járni. Ahogy ők ketten egymásra néznek, ami leolvasható a testvér, anya, apa vagy a barátok arcáról: ilyenkor jó fényképezni, mert nem kell hosszú körmondatokban körülírni és megmagyarázni semmit, elég egy kép.

Így mutatnánk is inkább a képeket minél előbb: következzen a diavetítés, és lentebb egy válogatás a kedvenceinkből.

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

El kell ismernünk, hogy ha egy messze földről érkezett vőlegény feleségül vesz egy magyar lányt, és Magyarországra költözik – már rögtön ezért szimpatikussá válik. Robin esetében ez éppen így történt, sőt: nem csupán Magyarországra költözött, de az esküvővel még Budapestről is kimerészkedtek egy, a számunkra amúgy igen kedves és sok szép emléket idéző vidékre. Így a családtagoknak, barátoknak az ország egy olyan részét is megmutatták, ami Európa távolabbi sarkaiból alighanem láthatatlan. És, mint az talán a képekből is jól látszik, minden igen jól működött így is – emlékezetes esküvő volt. :)

Mindenki kapott egy igen visszafogott bemutatót arról, mit is jelent az alföldi nyár; és mindenki megcsodálhatta az ország egyik kiemelkedően szép református templomát Kiskunhalason – csak hogy először néhány, a szemünkkel is jól látható részletet említsünk.

De a látványosságokon túllépve vannak az életnek sokkal fontosabb rétegei is – mindig próbálunk az érzelmekre, a menyasszony, vőlegény és a családtagok, barátok közti kapcsolatokra fókuszálni. És ezen a napon volt kora este egy igazi jutalomjáték a számunkra: amikor mindenki megkapta az esélyt, hogy gratuláljon, pár pillanatot Vandával és Robinnal töltsön. Szívet melengető látvány volt, egyszerűn jó volt nézni. :)

Egy kép állítólag többet mond ezer szónál, így a diavetítés már egy egész kis regényt is helyettesíthet: dőljetek hátra, és élvezzétek. :)

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Zsuzska és Csongi esküvőjéről az előzetesben csak részletfotókat mutattunk, nem is véletlenül… már a jegyesfotózás során  kiderült, hogy amihez hozzányúlnak, az szép – vagy szép lesz. Ritka ugyan, de vannak ilyen emberek, néha kicsit irigykedve is nézem. Meg talán a gyerekeim is, mert azért az nagyon menő, hogy az “Anya/Apa, rajzolj nekem egy…” kezdetű mondatok bármelyikére simán remek válaszaik lesznek. :)

Ettől persze rögtön a fotósnak is jó dolga lesz, és mivel amúgy is szeretjük a részleteket (érdekesebb sokszor a messziről nem látható apróságokról mesélni), vannak azért képeink a részletfotókon túl is… és elérkezett az idő, hogy ezeket is megmutassuk. :)

Amikor megkérdezzük a párjainkat, hogy miért éppen a Képfényezőre esett a választásuk, sokféle választ szoktunk hallani, de van ezekben egy közös pont: a természetesség. Be kell valljuk, ez tényleg a legfontosabb dolog, amire törekszünk… de azt is el kell áruljam, hogy ez messze nem csak rajtunk múlik. Ha átpörgetem Zsuzska és Csongi képeit, és valami megkérdezi, miért szerettünk mi náluk fotózni, akkor ugyanezt tudjuk mondani: mert olyan természetesen, minden mesterkéltség nélkül jó volt az, amit átéltünk, láttunk és fényképeztünk, ahogy mi is szeretjük. A reggeli készülődés, rajzolgatás-vasalás, beszélgetés; az egymásnak hozott ajándék, a templom otthonos-családias közege, … mindaz, amit a képeken láttok.

Egyszerűen csak próbáltunk nem zavarni. Ami néha nem is könnyű egyébként, mert bár régóta vágyom rá, továbbra sem tanultam meg egészen láthatatlan lenni a fényképezőgép mögött… de törekszünk rá. Ha megnézitek a diavetítést, illetve a lentebbi kedvenc képeinket átpörgetitek, talán ti is megértitek, mire gondolok:

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám!

…

Az önmagában nyilván nem újdonság, hogy a saját esküvőjére mindenki hosszan, izgatottam készül… de azt hiszem ezt nyugodtan újraértelmezhetjük Stella és Ádám esetében. Mikor megkerestek minket sajnos úgy láttuk, hogy a kitűzött dátum már foglalt. Majd második pillantásra feltűnt, hogy ők bizony nem a következő szezonra szeretnének időpontot egyeztetni, hanem egy évvel későbbre (és közben majd’ annyit tudtak már előzetesen az esküvőjükről, mint aki egy évvel korábbra tervezett). És ez a nap szerencsére még szabad volt, meghívtak, elvállaltuk… de azt csak most értettük meg, mit jelentett a hosszú, alapos felkészülés.

Még mielőtt valaki azt hinné, hogy ez valami szörnyű stresszt jelent a kevésbé fontos részletek miatt, és a mondjuk a menü összeállítása felett érzett aggodalom töltött ki másfél évet, azt meg kell nyugtassuk: nem erről van szó. Viszont önmagában a lánykéréshez vezető út egy, átlagember számára nagyjából élethosszig tartó rejtvényfejtés át vezetett – és most, hogy ezt leírom, szerintem senki nem tudja elképzelni, ez mit jelent. Ha összegyúrnánk az összes Verne és Agatha Cristie regény rejtélyeit és megfejtendőit, akkor még csak egy könnyed hétvégi kihívásnál tartanánk… :)

Az esküvőt egy természetközeli helyre, családias környezetbe szervezték. Kicsit aggódtunk a kitartó eső miatt, de egyik pillanatról a másikra kiderült az ég és délutánra éppen csak a vattapamacs felhők maradtak az égen. A délelőtti monszunra csak azok a barátok emlékeztek, akik terem csinosításából a barátok is kivették a részüket, hogy minden olyan legyen, ahogy Stella és Ádám elképzelte. Eközben pedig sorra érkeztek a rokonok a házi süteményes tálakkal együtt. Jó volt érezni, hogy mindenki mennyire nagy szeretettel és odafigyeléssel készült (a sütiket például előre megírt “névtábla” várta, és mindenki éppen azt hozott, amit vártak… ami, lássuk be, nagy érték egy esküvőn).

Ha egy szóval kellene jellemezni az esküvőt, talán azt mondanám természetes; minden harmonikus és visszafogott, mégis különleges volt. Szerettük. :)

A ceremóniára a Stelláék által megálmodott ligetben, a tó partján, a fák ölelésében került sor. A szertartás egyértelműen rájuk volt szabva, a már megszokott frázisok nélkül. Ezt az egymáshoz írt szívhez szóló fogadalmak tették igazán különlegessé. Mondanom sem kell, hogy érzelmekben itt sem volt hiány (érdemes a “háttérben” feltűnő arcokat is figyelni).

A kreatív fotózásra egy külső helyszínen került sor. Már a jegyesfotózáskor is egy izgalmas helyre vittek el minket, így most sem féltünk attól, hogy nehéz dolgunk lenne. Ez alkalommal senki sem esett a patakba, így minden percet kihasználtuk, hogy a lehető legjobb pillanatokat elcsípjük. Azt hiszem, nem is nagyon kell többet hozzáfűznöm… Stelláéknak ismét volt egy jó tippjük. :)

Tovább talán kár is lenne tovább húzni az időt, hiszen ha “egy kép többet mond ezer szónál”, akkor a diavetítés már egy regényt is helyettesíthet. :)
A vetítésbe igyekeztünk belesűríteni minden fontosat, reméljük szeretni fogjátok (a bejegyzést pedig néhány kedvenc képünk zárja):

Kattintásra a képek nagyobbra is nőnek ám! :)